Prológus

Mikor ezeket a sorokat leírom, tudnotok kell, hogy minden egyes szó igaz. Néha nehéz lesz majd elhinni, amit mondok, de ezek a dolgok mind megtörténtek. 

Először  azzal kezdeném, hogy az egész az én hibám. Ami a csapattal történt, arról mind csak is én tehetek. Belekezdhettek a találgatásba, hogy mégis ki lehetek? Ezt azonban csakis kizárólag a történet végén tudhatjátok meg.

###

 Európa. Magyarország. Alföld. Karcagi Gábor Áron Gimnázium. 1962. március 4.-e, délelőtt fél tizenegy.

Akármennyire furcsának tűnik, egy ilyen eldugott helyen is történtek világmegváltó dolgok, ennek ellenére még senki sem tudta, hogy a hetes teremben történő eseményeknek milyen következményei lesznek.

Március volt, a levegő már jóval melegebb a megszokottnál. A szél teljes hiánya, és az üresen kongó udvar olyan csendet okozott a legalsó teremben, hogy meglehetősen kellemetlenül érezték magukat a diákok. Ez alól egyedül Böbe volt kivétel, aki meg sem tudott szólalni az elé pakolt édességek miatt. Némán ült, a magasra pakolt nyalánkságokkal farkasszemet nézve. Törte a fejét, és nem tudott dönteni, mivel kezdje. Melyik legyen az első?

Eközben a többiek szótlanul ültek körben a kényelmetlen fapadokon. A falak az iskolával együtt sárgák voltak, és folyamatosan pergett le róluk a levakarhatatlan sárga por. Már régóta próbáltak tőle megszabadulni, de ez lehetetlenségnek tűnt ennyi év után. Az egyik régi portás az életére is megesküdött volna, hogy a sárga szemcsék, már az első érettségiző osztály vállán is ott pihentek. Ez a hagyomány pedig évek óta a Gábor Ároné volt.

 - Szóval - szólalt meg Tilda unottan, pedig a legtöbben éppen miatta voltak itt. - Mi legyen a nevünk?

Még alig több, mint fél éve járt a gimibe, de máris mindenki tudta a nevét. ,,Szűcs Tilda, aki nadrágot hord, nem beszél senkivel, és mégis imádják.'' Ő maga nem tudta volna megfogalmazni, hogy miért is lett - akarata nélkül - ennyire népszerű. Mindig, amikor magára nézett, csak egy egyszerű, világosbarna hajú lányt látott, aki szíve szerint egy pesti “kóterban” lenne, nem itt, a világ végén.

Karcag a világ végét jelentette, annak aki Budapestről álmodott. Mások csak annyit mondtak róla, hogy vidék. Vályogházak, tanyák, és teljes elzártság. Mintha a fővárostól húsz kilométernél messzebb élő ember már nem is létezne.

 - Na, jó! - pattant fel hirtelen Mumus a padból ingerülten, majd mérgesen Döncire pillantott. - Noell Dömötör! - kiáltott hangosan. - Most azonnal engedd el szerencsétlen lányt, és koncentrálj arra a nyavalyás névválasztásra! - csapott egy nagyot az asztalra, mire a fiú gyorsan levette remegő kezét a cserediáklány válláról. Pedig, már azért is rengeteget izgult, hogy a keze egyáltalán oda kerüljön...
Irie, a kelet-német lány, szőke fürtjeivel, és visszafogott modorával mindenkit elvarázsolt maga körül. Egzotikus szépségideálnak számító leány idén érkezett Karcagra, bár az elképzeltnél jóval kisebb lelkesedés fogadta - köszönhetően Tildának.

Felmenői révén, szülei visszaküldték, hogy ne felejtse el teljesen a magyar nyelvet, a szép szavakat, azonban rajta kívül más nem tudta, hogy mindent megért maga körül. Szerette megjátszani az értetlent, amiből rengeteg haszna származott. Az iskolában komoly munkája nem volt, és senkit sem kellet elviselnie, mivel azt hitték, egy szót sem ért.

Ezzel szemben Mumus onnan kapta a nevét, hogy mindenhol ott volt, mindenbe beleszólt, és mindig agresszívan viselkedett. Ezért is ő hördült fel egyedül Dönci szánalmas próbálkozására.

Azt hihetnétek, hogy csak ennyien vannak a szobában, pedig ez nem igaz. A hatodik diák, aki a teremben volt, egészen érzékelhetetlennek számított. Ámor csak ült az ablakban, és bámult kifelé. Mindig ezt csinálta, szótlanul bambult, mintha közben más ott se lenne. Alapjáraton ilyen volt a viselkedése, ezzel szemben mikor szerelmes volt, éjjel-nappal táncolt. Ámor. A gúnyneve tökéletesen leírja őt.

 - Oké. Utoljára kérdezem. Mi legyen a nevünk? - mormolta Tilda ismét csak unalmában. Nem várt semmiféle válaszra, hiszen az egész egy hülye ötlet volt. Egy kórus alapítása, csak azért, mert az osztályok nem jelentkeztek a KISZ-be? Még most sincs semmi értelme.

 - TÖRÖKMÉZ! - kiáltott fel hirtelen Böbe, és egy nagy darab sárga cukorkához nyúlt.

 - Mi? - kérdezett vissza Mumus. - Ez legyen a nevünk? - értetlenül forgatta a fejét.

 - Dehogy, csak azzal kezdem - motyogta, mikor a szája már tele volt a ropogós, tömör gyönyörrel.

 - Akkor meg mit kiabálsz? - indult fel morcosan - az igazi nevén - Mari.

 - Miért, neked van jobb ötleted? - vágott közbe Tilda.

 - ´e fele´sé´ek el - próbált Böbe felülemelkedni a hatalmas falaton -, hogy én csak annyit mondtam, hogy ezt eszem meg először - magyarázta, majd egy még nagyobbat harapott.

 - Szerintem ez egy egész jó... - próbált Dönci is beleszólni, de Mumus rögtön a szavába vágott.

 - Te inkább ne is mondj semmit! - ordított a fiúra, aki kezeit felemelve lassan visszahúzódott.

Tilda felállt a helyéről, majd néhány fordulat elmélkedős kör után a többiek felé fordult.

 - Oké, srácok. Én tudom, hogy ez az egész kórusos dolog egy nagy balgaságnak tűnik, és én most nem is azért kezdtem el beszélni, hogy ezt megcáfoljam. Annyit szeretnék tudatni veletek, hogy ez az EGÉSZ egy lázadás. Nem fogunk a KISZ-ben gürizni, nem vagyunk mi senkinek a szolgái. Mi mi vagyunk, még itt a világ végén, Karcagon is. Még a pokol sem kényszeríthet minket ilyesmire. Ezért viszont muszáj egy kórust alapítanunk, sőt, még jól is érezhetjük magunkat, csak annyi kell hozzá, hogy szerzünk jó dalokat, és finom ételeket meg Bambit. Azonban az első, hogy nevet választunk... Kinek van jobb ötlete a törökméznél? - nézett körbe.

Senki egy szót sem szólt.

Így dőlt el, hogy ez lesz a név. Az a pár szótag, amit később oly sokan kiáltanak az égbe...